Notice: Undefined index: lang in /home/verestoy/public_html/plugins/system/sourcerer/helper.php(606) : runtime-created function on line 7
Dr. Verestóy Attila Alapítvány

"Giving is the best communication"

„Egy lehetőséget kaptam az alapítványtól…”

bara_bernadett

Bara Bernadett vagyok, Csíkszentdomokoson élek édesanyámmal és az öcsémmel. Édesapám 2009-ben meghalt. A csíkszeredai Segítő Mária Gimnáziumba járok, 11. osztályos vagyok társadalomtudományok szakon.

K: Miért pont ezt a szakot választottad?

Bara Bernadett: Azért választottam ezt a szakot, mert a matekot nem szeretem és a humán tantárgyak közelebb állnak hozzám. Szeretem a történelmet, a szociológiát, az irodalmat, szóval itt azt tanulom, amit szeretek, ez sokat számít, szerintem.    

K: Mivel foglalkozol szabadidődben?

Bara Bernadett: Szabadidőmben kosárlabda - és kézilabdaedzésre járok az iskola csapatával. 6. osztálytól kézilabdázok, a kosarat 9.-ben tanultam meg és 10.-től kezdtem edzésre is járni, ezért egy kicsit elhanyagoltam a kézilabdát, de ha időm és energiám engedi, mindkettőn részt veszek.

A kosárlabda csapattal rendszeresen részt veszünk versenyeken, tavaly az Erdély Kupán 2. helyezést értünk el, a városi diákolimpiát pedig megnyertük. Idén megnyertük a városi bajnokságot és készülünk a megyeire. Szeretek futni, tavaly a megyei tájfutó versenyen 4. lettem. Ezen kívül tagja vagyok a Csíkszentdomokosi Ifjúsági Szervezetnek, amellyel próbálunk minél több és hasznos programot szervezni fiataloknak és idősebbeknek egyaránt.

K: Ilyen sok iskolán kívüli tevékenység mellett, biztosan nehéz beosztani az időd, mégis a tanulmányi eredményeid nagyon jók. Vettél már részt több tantárgyversenyen is, melyek voltak ezek és milyen eredményeket értél el?

Bara Bernadett: Elég nehéz beosztani az időmet a bentlakás és az edzések miatt, de mindenre lehet időt szakítani, ha az ember akarja. Jelenleg történelem és vallás tantárgyversenyekre készülök. A tavaly a törin a 10. hely jött össze, idén az a célom, hogy ennél jobb legyen. Az angol nyelvű Kengurun egy megyei 5. hellyel végeztem, ezen idén is részt vettem, az eredményt még nem tudom.

K: Milyen terveid vannak a közeljövőre nézve? Szeretnél továbbtanulni?

Bara Bernadett: Szeretnék tovább tanulni, bár még nem tudom, hogy hol. Rövidtávú terveim első helyén az érettségi szerepel, szeretnék a lehető legjobban teljesíteni. Előtte remélem, meglesz az ECDL vizsgám és egy német nyelvvizsga is.

K: A továbbiakban is szeretnéd folytatni a sportolást?

Bara Bernadett: Igen, szeretném a sportot is folytatni, mert szükségem van a mozgásra, ez a pályaválasztás terén is megfordult már a fejemben többek között.

K: Elég sok terved van a közeljövőre, de mégis, hol látod magad 5-10 év múlva? Mi az, amit addig meg szeretnél valósítani?

Bara Bernadett: 10 év hosszú idő, de én szeretek tervezgetni. Szóval 10 év múlva szeretnék magaménak tudni egy sikeres érettségi diplomát, egy egyetemi diplomát, munkahelyet és esetleg egy kis családot. Mindezt lehetőleg itthon. Jó lenne Székelyföldön maradni, szeretek itt élni, szeretem az itteni embereket, ide köt minden. Külföld esetleg egyetem szempontjából vonz, de a tudásomat mindenképp itthon szeretném kamatoztatni.

K: Mit jelent számodra az alapítvány segítsége?

Bara Bernadett: Egy lehetőséget kaptam az alapítványtól. A lehetőséget, hogy bentlakó lehetek, hogy nyugodt körülmények között tanulhatok, hogy edzés után nem kell még 30 km-t utaznom. Ez sokat jelent számomra. Nagy terhet vett le édesanyám válláról, hisz ő is nyugodtabb, hogy tudja, jó helyen vagyok hétköznap is.

„Az alapítvány segítségével nem kell lemondanunk a továbbtanulásról…”

gereb_ildiko

A nevem Geréb Ildikó, 1992. december 17-én születtem, Székelyudvarhelyen, gyerekkori éveimet Székelyfancsalban töltöttem. Édesanyámat Geréb Ágnesnek hívják, édesapámat Geréb Imrének hívták, 2000-ben meghalt, azóta édesanyánk viseli gondunkat, nekem és az ikertestvéremnek, Geréb Attilának és kisebb testvérünknek, Geréb Noéminek, aki a Tamási Áron Gimnáziumban 11-ik osztályos. Az elemi iskolát Székelyfancsalban végeztem, kis létszámú osztályban, majd 2004-től 2007-ig az általános iskolát a Dr. Palló Imre művészeti szakközépiskola rajz karán végeztem. Később egy hirtelen fordulat által a Tamási Áron Gimnáziumba iratkoztam be, matematika-informatika osztályba. A középiskola első két évét az iskola bentlakásába töltöttem, majd 11-től ismét ingázni kezdtem. 2011-ben a sikeres érettségi után felvételiztem a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti egyetemre, így 2011 októberétől fogorvostan hallgató vagyok. A sikeres felvételi által állami egyetemre jutottam.

K: Miért választottad ezt az egyetemet?

Geréb Ildikó: Hirtelen jött a döntés. Középiskolába intenzív matek-infót tanultam, de nem szerettem sem a mateket sem az informatikát. A matek-infót azért választottam, mert általános iskolába a Pallóba jártam képzőművészet szakon. Úgy éreztem, hogy nekem ez nem elég, mert nem fektetnek akkora hangsúlyt azokra az elméleti tantárgyakra, amiket szerettem. A gimiben akartam tovább tanulni természettudományok szakon, de nem jutottam be, így maradt a matek. Ami érdekelt az a biológia és a természettudományok. Orvosira azért nem mentem, mert sok idő, amíg elvégzem. Összesen tíz év kell, ahhoz, ha szakosodni szeretnék valamire, az pedig sok idő. A fogorvosival 25 évesen már van egy szakmám és összefüggésben áll azzal, ami engem érdekel. Az irodalmat is nagyon szerettem. Benne voltam a színjátszó szakkörbe, és azon is gondolkodtam, hogy színire megyek, de nem adtam sok jövőt ennek.

K: Pedig van benned potenciál…

Geréb Ildikó: Tudom… Most már mindegy. Azt is számításba vettem, hogy nagyon nehéz bejutni a vásárhelyi színművészetire. Kicsit lámpalázas vagyok, pedig szerepeltem több előadásban is. Szerettem szerepelni, vetélkedőkben részt venni. Például a színjátszó szakkörnek köszönhetem azt is, hogy körbeutazhattam fél Európát. Megpályáztunk egy ilyen körutat, és voltunk már Krakkóban és Auschwitzban, Budapesten, Passauba, Kölnben, Ausztriában, Frankfurtban, Brüsszelben, Belgiumban, és Luxemburgban. Öt-hat napos körút volt, ahol gyönyörű helyeket láttunk. Nagyon szeretek utazni, még sok hely van, amit szívesen megnéznék. El szeretnék jutni egyszer Barcelonába, Párizsba és Rómába. Nem tudnám egy helyben leélni az életem, örökmozgó vagyok. Állandóan nyüzsgök, és nem akarok beletörődni abba, hogy csak képeslapokról lássam azokat a helyeket, ahová el szeretnék jutni.

K: Mivel foglalkozol az egyetem mellett?

Geréb Ildikó: Mindennap sportolok. Majd szeretnék uszodába járni, tudnék időt szakítani rá. Jelenleg prevenciós kurzust végzek, ami arról szól, hogy felhívjuk a fiatalok figyelmét a helyes táplálkozásra és a megfelelő életmódra. Előadásokat fogunk tartani különböző témakörökben, például fogászati prevenció, vagy a drogmegelőzés. Volt módszertani óra, ahol megtanultuk, hogyan kell előadást levezetni. Vannak jégtörő játékok, ahol oldjuk a stressz okozta feszültséget. Ha ezt a kurzust elvégzem, és sikerül lediplomáznom, akkor mehetek önkéntesnek. Ezen kívül másra nincs időm. Egészen mostanig a három évben minden héten voltak parciális vizsgáim, sok időbe telt ezekre felkészülni. Voltam fogászati kiállításon Bukarestben, ahol különböző cégek sorakoztak fel ahol reklámozták a korszerű gépeiket. Az nagyon vagány volt.

Bulizni nem szoktam eljárni. Szeretnék idéntől MMDSZ tag lenni, hogy bekerülhessek a Tudományos Diák Konferencia szervezői közé, és el szeretnék menni egy kéthetes részképzésre, Magyarországra. Ez egy cserediák program, olyan, mint az Erasmus, csak két hétig tart. Öt-hatfős csoportok mehetnek és részt vesznek az ottani órákon. Sok utánajárás kell, de megéri.

K: Szoktál dolgozni egyetem mellett?

Geréb Ildikó: Kilencedik óta minden nyáron bedolgozom egy panziónál. Nagyon szeretem ott, mert családias a hangulat, visszajáró vendégek vannak. Szilveszterkor is ott dolgoztam, felszolgáltam egy hetvenfős csoportnak. Egyik nyáron voltam Németországba, egy zöldségfeldolgozó üzemben. Nagyon megérte, mert az én és a testvérem keresetéből vettünk kocsit és megszereztük a jogsit.

K: Szereted Vásárhelyen?

Geréb Ildikó: Kolozsvárt jobban szerettem volna, de ott a képzés románul lett volna. Vásárhelyen pedig az elméleti rész magyarul van, és a gyakorlat pedig románul. Próbáljuk kiharcolni, hogy a gyakorlat is legyen magyarul, sajnos az egyetem nem akarja jóváhagyni. Igazából én nem is szeretném, ha magyar nyelven zajlana az oktatás, mert Romániában élünk. Udvarhelyen is egyre több a román, és a szaknyelvet tudni kell.

K: Itt szeretnél elhelyezkedni Udvarhelyen?

Geréb Ildikó: Igen. Szeretnék saját fogorvosi rendelőt, ha nem is Udvarhelyen, de valamelyik környező faluban, ahol még nincs fogászat.

K: A felszereléseket nektek kell megvenni az egyetemhez?

Geréb Ildikó: Szaktantárgyunk, mint például a fogkőleszedés, most harmadévtől van és kedvezményesen használhatjuk a felszerelést a gyakorlati órákon. Jövőtől, amikor már fogakat tömünk, már mi kell megvegyük a felszerelést, a tömőanyagokat, hozzávalókat.

K: Otthon mit szóltak, hogy ezt a szakot választod? Számíthatsz édesanyád anyagi támogatására?

Geréb Ildikó: Édesanyám soha nem szolt bele a döntésemben, mindig én döntöttem arról, hogy hol akarok tovább tanulni. Mindig támogattak, édesanya is azt akarta, hogy továbbtanuljunk, mert neki nem adatott meg ez a lehetőség. Hét éves voltam mikor meghalt édesapám, agydaganatos lett. Magyarországon dolgozott, aztán agydaganattal diagnosztizálták. Megműtötték, de sajnos nem segített rajta. A szervei leépültek, és két évre rá meghalt. Attila, az ikertestvérem földrajz szakon van Kolozsváron. Vele nagyon egyformán gondolkozunk. Nem hasonlítunk külsőre, de a gondolkodásunk ugyanaz. Például, ha egy társaságba kerülünk, ugyanazokat a dolgokat figyeljük meg, egymásra nézünk és tudjuk, hogy mire gondol a másik. Csak ketten értjük, hogy miről beszélünk, van, mikor a hangulatunk is ugyanaz. Kitaláljuk egymás gondolatait. Nem beszélünk minden nap, amikor Kolozsváron van, de ha hazajön olyan, mintha nem is ment volna el. A pénz, amit az alapítványtól kapok nekem pont elég egy hónapra a lakbérre és a közköltségre és még marad költőpénzem is. Így az a pénz, amit én kapnék, édesanyától Attila kapja. Így tudjuk mindketten megengedni azt, hogy egyetemre járjunk. Az alapítványnak köszönhetem, hogy elvégezhetem a tanulmányaimat, mert ez nélkül lenne esélyem, de nagyon nehezünkre esne, főleg édesanyámnak, hogy fenntartson engem is és a testvéreim is. Ezáltal mindketten egyetemet végezhetünk, és nem kellett lemondania egyikünknek sem, a másik javára.

„Minden erőmmel azon leszek, hogy én is segítsek a rászorulókon…”

borbely_szidonia

Borbély Szidóniának hívnak, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, Általános Egészségügyi Asszisztens szakának harmadéves hallgatója vagyok. Csíkszeredában születtem, a Petőfi Sándor Általános Iskolában kezdtem tanulmányaimat, majd a Márton Áron Elméleti Líceumban folytattam őket. Egyetemi tanulmányaimat 2011-ben kezdtem. Édesanyám, Silló Kinga, betegnyugdíjas. 6 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, azóta édesanyám nevel, édesapámat azóta nem is láttam, soha nem keresett meg, még a gyerektartást sem fizette. A válás után semmink sem maradt, édesanyám nagyszülei fogadtak be és támogattak.

K: Miért választottad az asszisztensi hivatást?

Borbély Szidónia: Azt tapasztaltam, hogy az embereknek szükségük van a segítségre, sokat jelent egy beteg számára egy kedves szó és az, hogy látja, hogy valaki vele is törődik, figyel rá és megpróbálja enyhíteni ezáltal a fájdalmát. Szeretek segíteni az embereken, annak ellenére, hogy a háttérben ott van a fájdalom, amikor valakin már nem lehet segíteni. A kórházakban gyakorlatozunk, különböző osztályokon. Vannak olyan végső stádiumban levő betegek, akik tudják, hogy nagyon súlyos az állapotuk és nem sok esély van a gyógyulásra, de egy kis kedvességgel, szeretettel enyhíteni lehet a fájdalmukat, mosolyt lehet csalni az arcukra. A három év alatt nagyon sok példát láttam arra, hogy mit jelent az, hogyha egy beteget emberszámba veszünk, lelkiismeretesen bánunk vele, akár egy családtaggal. Sajnos, láttam példát arra is, amikor egy asszisztensnő elvégezte a dolgát egyetlen kedves szó nélkül, anélkül, hogy elmagyarázta volna, mit miért tesz és a betegeket kitartásra bátorította volna. Ebben a szakmában nagyon fontos, hogy az ember lelkéből végezze a dolgát és ne csak azért menjen munkába, hogy felvegye a fizetést. Emberekkel, érző lényekkel van dolgunk, akiknek bátorításra van szükségük, mert legtöbb esetben túlságosan érzékenyek, türelmetlenek és reményvesztettek.

K: Mi ad erőt ahhoz, hogy tartsd a lelket másokban? Nem tántorítottak el azok az esetek, amikben már nincs mit tenni? Gondolom a pozitív esetek mellett nagyon sok szörnyűséget is tapasztalsz nap, mint nap...

Borbély Szidónia: Nagyon optimista ember vagyok, amit szeretnék átadni a betegeknek is. Reménykedek, hogy minden emberen tudunk segíteni, rendbe jön. A pozitív tapasztalatok adnak erőt és az, hogy a legtöbb beteg értékeli a hozzáállásomat. Az emberek szemében megcsillan a hála és a remény, ilyenkor úgy érzem, hogy ezért érdemes volt ezt a hivatást választanom. Azokban az esetekben, amikor már nincs mit tenni, még erősebbek kell legyünk és még több szeretetet kell sugároznunk a betegek felé, hogy ezáltal erőt adjunk a betegség elviseléséhez és a hátramaradt időt boldogságban és szeretetben éljék meg.

K: Volt már arra példa, hogy közeli ismerősöd feküdt a betegágyon és vele kellett közöld a jó vagy rossz híreket?

Borbély Szidónia: Nagytatám volt élet és halál között, bár akkor még nem voltam egyetemista. Bár az orvosok nem sok jóval biztattak, kegyes hazugsággal eltitkoltam a betegsége súlyosságát. Elhitettem vele, hogy nemsokára felépül, és a szavak jobban hatottak rá, mint a kezelés, vagyis a pozitív hozzáállásnak köszönhetően így is történt. Nagyon fontos egy beteg esetében a betegséghez való pozitív hozzáállása, ez az egyik leghatásosabb "gyógyszer", ami gyógyuláshoz vezet.

K: Jól gondolom, hogy ez a történet is közrejátszik abban, hogy ezt a hivatást választottad?

Borbély Szidónia: Igen, mert ekkor láttam meg igazán, hogy mennyire fontos egy beteg embernek és a hozzátartozóinak, az, hogy hogyan állnak úgy a beteg, mint a hozzátartozók mellé. Ekkor értettem meg igazából ennek a hivatásnak az értelmét.

K: Mit szólt a családod ehhez a döntésedhez? Támogattak, nem próbáltak meg valami "kényelmesebb" szak felé terelgetni?

Borbély Szidónia: Édesanyám más szakmát képzelt el számomra, mert tudta, hogy az emberekkel foglalkozni a legnehezebb és tudta azt is, hogy többre vagyok képes. Szerette volna, hogyha tanulmányaimat matematika-informatika szakon folytatom, mivel első osztályos koromtól kitűnő tanuló voltam. Végül is a döntést rám bízta, mert tudta milyen az, ha valaki olyan szakmát kell válasszon, amit nem szeret.

K: Ha jól értesültem, fizetés ide vagy oda, szeretnéd itthon folytatni a szakmádat. Nem gondoltál egyszer sem arra, hogy jobb fizetés reményében inkább külföldön dolgozol?

Borbély Szidónia: Eszembe jutott, mint ahogy mindenkinek, viszont nekem itt a családom, itt az otthonom, ez a szülőföldem és szeretnék az itteni embereken segíteni. Nem tartom helyesnek, hogy külföldre menjen az, aki itt tanult és itt kapott támogatást. A becsület megköveteli, hogy ott segítsek, ahol rajtam is segítettek és ahová tartozom.

K: Ez nagyon szép gesztus. Említetted, hogy elváltak a szüleid és édesapádat évek óta nem láttad. Hogy fogadnád, mit mondanál vagy kérdeznél tőle, ha ismét felbukkanna?

Borbély Szidónia: Mit lehet kérdezni egy olyan embertől (mert apának nem lehet nevezni), aki a gyermekét a legnagyobb szükségben, műtétek előtt otthagyta a szerencsejáték, az ital és saját anyja miatt? Műtét után az sem érdekelte, hogy élek-e vagy halok. Cheilognathopalathoschisisszel (nyúlszáj és farkastorok) születtem, már háromszor voltam megműtve, szükségem lenne még egy plasztikai műtétre, ami hozzátartozik a műtéti sorozathoz és kijavítja a külső hibákat, de sajnos erre nincsen anyagi lehetőségem. Apámnak semmije sem volt (szülei kitagadták), édesanyámnak és nagyszüleimnek köszönhetően jól élt, visszaélt mindenkinek a jóságával, sőt, hozományvadász volt, mert az anyjával együtt jogtalanul megfosztották édesanyámékat mindentől. Ha ismét felbukkanna, nem állnék szóba vele, számomra nem létezik, mert aki 16 évig nem keresi a kapcsolatot a gyerekével, elbújik, hogy ne kelljen gyerektartást fizetnie, azt nem lehet apának nevezni. Azt megjegyezném, hogy bármikor jöhetett volna, megkereshetett volna, nem voltam eltiltva tőle, de neki a vagyon fontosabb volt, mint a saját gyereke.

K: Mégis, tudsz róla valamit? Tartod az apukád részén lévő rokonokkal a kapcsolatot?

Borbély Szidónia: Nem tudok semmit róla, bujkál előlünk, hogy ne kelljen gyerektartást fizetnie. Az anyjának nagy szerepe volt abban, hogy anyumnak a válás után csak én maradtam és semmi más. Az apám felőli nagymamám még egy fagylaltot is sajnált tőlem, inkább továbbment, amíg anyum megvette nekem a fagyit, és aztán szépen visszajött, mintha mi sem történt volna.

K: Nagyon nehéz időkön mehetett át a családod…

Borbély Szidónia: Ez így igaz, tényleg nehéz időkön mentünk át és megyünk át még ma is. Számomra ez az ösztöndíj a jövőt jelenti, enélkül nem folytathatnám tanulmányaimat, mert édesanyám betegnyugdíja még a gyógyszereire sem elég. Remélem majd idővel a Verestóy Alapítvány is büszke lesz rám, minden erőmmel azon leszek, hogy én is segítsek a rászorulókon. Tudom, mit jelent az, amikor az ember kétségek között él és mikor már szinte feladjuk az álmunkat, akkor megjelenik egy segítő kéz-esetemben a Verestóy Alapítvány. Minden tiszteletem, elismerésem, hálám és köszönetem az Alapítvány minden egyes tagjának. Az ösztöndíj nélkül nem lehetnék itt, ahol most vagyok.

 


Please publish modules in offcanvas position.