Dr. Verestóy Attila Alapítvány

"Giving is the best communication"

Borbély Szidónia

„Minden erőmmel azon leszek, hogy én is segítsek a rászorulókon…”

borbely_szidonia

Borbély Szidóniának hívnak, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, Általános Egészségügyi Asszisztens szakának harmadéves hallgatója vagyok. Csíkszeredában születtem, a Petőfi Sándor Általános Iskolában kezdtem tanulmányaimat, majd a Márton Áron Elméleti Líceumban folytattam őket. Egyetemi tanulmányaimat 2011-ben kezdtem. Édesanyám, Silló Kinga, betegnyugdíjas. 6 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, azóta édesanyám nevel, édesapámat azóta nem is láttam, soha nem keresett meg, még a gyerektartást sem fizette. A válás után semmink sem maradt, édesanyám nagyszülei fogadtak be és támogattak.

K: Miért választottad az asszisztensi hivatást?

Borbély Szidónia: Azt tapasztaltam, hogy az embereknek szükségük van a segítségre, sokat jelent egy beteg számára egy kedves szó és az, hogy látja, hogy valaki vele is törődik, figyel rá és megpróbálja enyhíteni ezáltal a fájdalmát. Szeretek segíteni az embereken, annak ellenére, hogy a háttérben ott van a fájdalom, amikor valakin már nem lehet segíteni. A kórházakban gyakorlatozunk, különböző osztályokon. Vannak olyan végső stádiumban levő betegek, akik tudják, hogy nagyon súlyos az állapotuk és nem sok esély van a gyógyulásra, de egy kis kedvességgel, szeretettel enyhíteni lehet a fájdalmukat, mosolyt lehet csalni az arcukra. A három év alatt nagyon sok példát láttam arra, hogy mit jelent az, hogyha egy beteget emberszámba veszünk, lelkiismeretesen bánunk vele, akár egy családtaggal. Sajnos, láttam példát arra is, amikor egy asszisztensnő elvégezte a dolgát egyetlen kedves szó nélkül, anélkül, hogy elmagyarázta volna, mit miért tesz és a betegeket kitartásra bátorította volna. Ebben a szakmában nagyon fontos, hogy az ember lelkéből végezze a dolgát és ne csak azért menjen munkába, hogy felvegye a fizetést. Emberekkel, érző lényekkel van dolgunk, akiknek bátorításra van szükségük, mert legtöbb esetben túlságosan érzékenyek, türelmetlenek és reményvesztettek.

K: Mi ad erőt ahhoz, hogy tartsd a lelket másokban? Nem tántorítottak el azok az esetek, amikben már nincs mit tenni? Gondolom a pozitív esetek mellett nagyon sok szörnyűséget is tapasztalsz nap, mint nap...

Borbély Szidónia: Nagyon optimista ember vagyok, amit szeretnék átadni a betegeknek is. Reménykedek, hogy minden emberen tudunk segíteni, rendbe jön. A pozitív tapasztalatok adnak erőt és az, hogy a legtöbb beteg értékeli a hozzáállásomat. Az emberek szemében megcsillan a hála és a remény, ilyenkor úgy érzem, hogy ezért érdemes volt ezt a hivatást választanom. Azokban az esetekben, amikor már nincs mit tenni, még erősebbek kell legyünk és még több szeretetet kell sugároznunk a betegek felé, hogy ezáltal erőt adjunk a betegség elviseléséhez és a hátramaradt időt boldogságban és szeretetben éljék meg.

K: Volt már arra példa, hogy közeli ismerősöd feküdt a betegágyon és vele kellett közöld a jó vagy rossz híreket?

Borbély Szidónia: Nagytatám volt élet és halál között, bár akkor még nem voltam egyetemista. Bár az orvosok nem sok jóval biztattak, kegyes hazugsággal eltitkoltam a betegsége súlyosságát. Elhitettem vele, hogy nemsokára felépül, és a szavak jobban hatottak rá, mint a kezelés, vagyis a pozitív hozzáállásnak köszönhetően így is történt. Nagyon fontos egy beteg esetében a betegséghez való pozitív hozzáállása, ez az egyik leghatásosabb "gyógyszer", ami gyógyuláshoz vezet.

K: Jól gondolom, hogy ez a történet is közrejátszik abban, hogy ezt a hivatást választottad?

Borbély Szidónia: Igen, mert ekkor láttam meg igazán, hogy mennyire fontos egy beteg embernek és a hozzátartozóinak, az, hogy hogyan állnak úgy a beteg, mint a hozzátartozók mellé. Ekkor értettem meg igazából ennek a hivatásnak az értelmét.

K: Mit szólt a családod ehhez a döntésedhez? Támogattak, nem próbáltak meg valami "kényelmesebb" szak felé terelgetni?

Borbély Szidónia: Édesanyám más szakmát képzelt el számomra, mert tudta, hogy az emberekkel foglalkozni a legnehezebb és tudta azt is, hogy többre vagyok képes. Szerette volna, hogyha tanulmányaimat matematika-informatika szakon folytatom, mivel első osztályos koromtól kitűnő tanuló voltam. Végül is a döntést rám bízta, mert tudta milyen az, ha valaki olyan szakmát kell válasszon, amit nem szeret.

K: Ha jól értesültem, fizetés ide vagy oda, szeretnéd itthon folytatni a szakmádat. Nem gondoltál egyszer sem arra, hogy jobb fizetés reményében inkább külföldön dolgozol?

Borbély Szidónia: Eszembe jutott, mint ahogy mindenkinek, viszont nekem itt a családom, itt az otthonom, ez a szülőföldem és szeretnék az itteni embereken segíteni. Nem tartom helyesnek, hogy külföldre menjen az, aki itt tanult és itt kapott támogatást. A becsület megköveteli, hogy ott segítsek, ahol rajtam is segítettek és ahová tartozom.

K: Ez nagyon szép gesztus. Említetted, hogy elváltak a szüleid és édesapádat évek óta nem láttad. Hogy fogadnád, mit mondanál vagy kérdeznél tőle, ha ismét felbukkanna?

Borbély Szidónia: Mit lehet kérdezni egy olyan embertől (mert apának nem lehet nevezni), aki a gyermekét a legnagyobb szükségben, műtétek előtt otthagyta a szerencsejáték, az ital és saját anyja miatt? Műtét után az sem érdekelte, hogy élek-e vagy halok. Cheilognathopalathoschisisszel (nyúlszáj és farkastorok) születtem, már háromszor voltam megműtve, szükségem lenne még egy plasztikai műtétre, ami hozzátartozik a műtéti sorozathoz és kijavítja a külső hibákat, de sajnos erre nincsen anyagi lehetőségem. Apámnak semmije sem volt (szülei kitagadták), édesanyámnak és nagyszüleimnek köszönhetően jól élt, visszaélt mindenkinek a jóságával, sőt, hozományvadász volt, mert az anyjával együtt jogtalanul megfosztották édesanyámékat mindentől. Ha ismét felbukkanna, nem állnék szóba vele, számomra nem létezik, mert aki 16 évig nem keresi a kapcsolatot a gyerekével, elbújik, hogy ne kelljen gyerektartást fizetnie, azt nem lehet apának nevezni. Azt megjegyezném, hogy bármikor jöhetett volna, megkereshetett volna, nem voltam eltiltva tőle, de neki a vagyon fontosabb volt, mint a saját gyereke.

K: Mégis, tudsz róla valamit? Tartod az apukád részén lévő rokonokkal a kapcsolatot?

Borbély Szidónia: Nem tudok semmit róla, bujkál előlünk, hogy ne kelljen gyerektartást fizetnie. Az anyjának nagy szerepe volt abban, hogy anyumnak a válás után csak én maradtam és semmi más. Az apám felőli nagymamám még egy fagylaltot is sajnált tőlem, inkább továbbment, amíg anyum megvette nekem a fagyit, és aztán szépen visszajött, mintha mi sem történt volna.

K: Nagyon nehéz időkön mehetett át a családod…

Borbély Szidónia: Ez így igaz, tényleg nehéz időkön mentünk át és megyünk át még ma is. Számomra ez az ösztöndíj a jövőt jelenti, enélkül nem folytathatnám tanulmányaimat, mert édesanyám betegnyugdíja még a gyógyszereire sem elég. Remélem majd idővel a Verestóy Alapítvány is büszke lesz rám, minden erőmmel azon leszek, hogy én is segítsek a rászorulókon. Tudom, mit jelent az, amikor az ember kétségek között él és mikor már szinte feladjuk az álmunkat, akkor megjelenik egy segítő kéz-esetemben a Verestóy Alapítvány. Minden tiszteletem, elismerésem, hálám és köszönetem az Alapítvány minden egyes tagjának. Az ösztöndíj nélkül nem lehetnék itt, ahol most vagyok.

 


Please publish modules in offcanvas position.

In partnership with pixobit.eu